Ha vizsgálni szeretnénk a kapcsolatban betöltött szerepeket akkor a legtöbb esetben azt tapasztalhatjuk,hogy bizony az egyik fél jobban meghatározó titulust tölt be mint a másik,függetlenül attól,hogy nőről vagy férfiről van szó. A kapcsolatok többségben előbb-utóbb megmutatkozik az egyik fél részéről tanúsított „elnyomó” magatartás ,ami azonban nem feltétlenül jelenti a teljes kapcsolatkör (kommunikáció,döntéshozatal,időtöltés,szex) szerepének átvételét,illetve birtoklását. Hiszen ez a „főnöki” magatartás sokkal inkább viselkedésbeli pozitúrában nyilvánul meg,mint sem olyan élethelyzetekben amikor a kapcsolat fő tevékenységei zajlanak. Ennek a viselkedésbeli kultúrának okaként a belső tulajdonságok eltérő mechanizmusát,illetve annak fejlődésbeli folyamatát tekinthetjük,amely jelentősen kihat a másik félre. A belső tulajdonságok óriási különbsége azonban mindig azt a felet (nőt vagy férfit) teszi meghatározó féllé,amelyik jelleme „erősebb” tekintélyt vél sugallni. A pozitív és negatív tulajdonságok erősebbike lesz a tekintélyt ösztönző,vezető szerepű,míg a másik így képtelen lesz alkalmazkodni a kialakult helyzethez,és kénytelen lesz elfogadni a másikat. Az erősebbik,”elnyomó” fél ugyanakkor általában véve képtelen lesz elfogadni a másikat – még annak tudatában is,hogy tudja ennek az érzésnek az egyoldalú voltát. Hogy értsük is egy párkapcsolat működését meg kell értenünk az egyenjogúság alapszabályait. Ám hiába számítanak azonos értékűnek a felek,ha nem úgy viselkednek,vagy nem tudnak úgy viszonyulni a másikhoz,mint ahogyan az etika és együttélés szabályai megkívánják. Furcsa,de egyre inkább elterjedtebb a női irányítás és meghatározó szerepkör. Ennek lényege nagyrészt abban áll,hogy a legtöbb női döntést és akaratot a férfiak legtöbbször pusztán udvariassági és békés szándékaik miatt nem igazán bírálják felül. Az alternatívák ugyan néha megjelennek,de ezek olyan gyenge lábakon állnak,hogy a legközelebbi női szándék egyszerűen lesöpri őket az asztalról. A férfiak általában a nőre hagyják ezeket a dolgokat,akik így megkapják az irányítást és a vezetői szerepet. Szó szerint tehát ezüsttálcán kapják meg,ami nem meglepő abban az értelemben,hogy a férfiak úgy gondolják ,így a nőnek óriási szívességet tesznek,ráadásul még hízelegnek is neki egy sort. Sajnos azonban ennek a túlzott engedékeny viselkedésnek hamar megisszák a férfiak a levét,ugyanis egy idő után már a nők nem fogják őket sem egyenrangú partnernek tekinteni,sőt képtelenek lesznek tiszteletre és megbecsülésre. A férfiak manapság észlelhető túlzott engedékeny,alázatos és behódoló magatartása odáig vezet,hogy az lesz majd mindig amit a nő akar,és ezért a nő – az előforduló viták és veszekedésének alkalmával gyakran fogja úgy érezni,hogy bizony őneki mindig igaza van. Persze a férfiak többsége még ekkor is legyint csak a kezével,hogy hát „persze legyen csak igaza” már csak azért is neked van igazad,csak éljünk békében. Nem mondom,hogy minden esetben ugorjunk neki a csajnak,megvétózva minden egyes tervét,lépését,célját – csupán arra szeretnék kitérni,hogy ne adjunk igazat egy nőnek akkor is,ha már pedig mi tudjuk hogy az adott dologban nekünk van igazunk. Néha persze muszáj engedni,hiszen minden kisstílű dolog miatt nem marhatjuk egymást. Legyünk mindig megfontoltak és óvatosak. Nem szabad mindent ráhagyni a nőre,ha viszont mégis igaza volt ,ám ebben megsértettük kötelesek v agyunk bocsánatot kérni. A párkapcsolat fogalmát és alapjait talán úgy kellene elképzelnünk mint egy vállalkozást,benne azonos értékű és jogú két üzletféllel,akik karizmatikusan képviselik közös érdekeiket abban a tekintetben,hogy közben saját elképzelésüket is próbálják felszínre hozni és érvényre juttatni a másik egyetértésében,vagy tartózkodásában. A tévedések és zavaros kommunikáció elkerülése érdekében szükség van egymás akaratának megértésére,igazának elfogadására amelyben mindkét fél odaadó szerepet vállal,hiszen a harmónikus kapcsolat megköveteli az együttes konszenzus nyújtotta kollektív szerepkört,beleértve azt a tényt,hogy a „nőnek bizony nincs mindig igaza „ .